Nem tudom rajtam kívül érdekel-e valakit az, amiről írni szeretnék.  Nemsokára jön a pünkösd, ami az idén újra május huszadikára esik. Ugyanúgy, mint 67 éve, amikor egy langyos vasárnap hajnalban megszülettem. Pünkösd napján. Ebben az épületben:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az előbb jöttem be a kertből. A császárfa virágzik, szerelemlila, harang alakú virágai már hullanak alá a magasból. A hatalmas fa tetején egy feketerigó fütyülget, trillázik. Sután próbálom utánozni, és elhitte a hazudozásomat, mert válaszol, csodálatos dallamokat. Beszakadt alattam az idő és a múlt, mint Proust alatt.

 

 

 

 

 

A virágok vaniliás-fűszeres illata az oka, vagy más, nem tudom. Az orgonák, tulipánok az abnormális melegben már elnyíltak, sőt lassan az akácok is, pedig kiskoromban június elején kerültek sorra. Azért a levegő pollenekkel és virágok parfümjeivel terhes, rövid mámor a hamarosan betörő hőség előtt.

 

 

Gyermekkoromban... szól rám valaki a múltból...

 

 

 

 

 

 

A fehér és sárgavirágú április olyan volt, mint nagyanyám vasárnapi édessége. Csokit akkoriban kapni nem lehetett, így tojássárgájából és vaníliából pohárkrémet készített. A sárga krém az üvegpohár aljára került, a felső részbe frissen vert, édes tejszínhabot rétegezett...imádtuk. 

 

 

(Az imént kopogás az ablakpárkányon, kinézek, egy veréb csipkedi a kihelyezett tálból a magokat. Nem fél, bízik bennem, mosolygok).

 

 

 

 

 

 

 

A május mindig piros volt . A kerti gruppokban cinóber virágok nyíltak. A rétet -fiatalkorom varázslatos rétjét- pedig elöntötte  a szúnyog-kakukkszegfű magentája.

 

 

 

 

 

 

Júniusban a boglárka kissé unalmasabb sárgája következett, gólyák, ismeretlen madarak sétálgattak a magas, lápos fűben. Messziről odalátszott a segesdi templomtorony, ahonnan néha harangszó kondult és fekete hangja átbukdácsolt a dombok között. Este tejszerű köd, fűillat és boldogság. Szerencsénk volt, mert engedték, hogy a réten barangoljunk, pedig a háború maradványai még ott rémisztgettek.

 

 

Az alattam lévő képen egy emberi alak megy a szétbombázott utcánkban. A házunk mellette a jobb oldalon.

 

 

 

 

 

Aknatölcsérek, lőszermaradványok, idegen világ, a létezésem előtti élet rekvizítumai...Amikor felszaladtam a kisdombra, figyelni a közeledő sötét viharfelhőket, éreztem valamit a régi kormos gyolcsokból.

 

Kiskoromban...

 

 

 

 

 

 

Fokozatosan a kisváros utcáit is felfedeztem. Velünk szemben a TÜZÉP óriási bejárata, nagy muraközi, horkantós lovak, belspedes kocsik megrakva szénnel, égetett mész kemény tömbjeivel, odébb házak, érdekes kapuzatokkal. Műhelyek, boltok, kocsmák, sötét bolthajtások. És emberek. Mindenfélék. Egyszerűek, munkásruhában, tanárok, hivatalnokok szerény öltözékekben.

 

 

 

 

 

 

Télen csatangolások a park havas útjain, késő ősszel füstszag, szekerek, lovak, majd néhány autó is...iskolák, gyerekek. Sötét csigalépcső a suli végénél, csípős szagok, nagy rohangálások. Tavasszal rózsalugas, buja illatok, nagyanyám tarka selyemszoknyájának suhogása, nyáron bódult kóválygás a sötétedő park útjain, üldögélések a szökőkút peremén, csodálkozás andalgó párokra, különös és érthetetlen kapcsolatokra, vonzalmakra, melyek később engem is érintettek...

 

 

 

 

 

 

Szóval otthon voltam. Sokáig ott is maradtam, bár közben gimnázium, egyetem, a világ kinyíló ajtaján való átlépés, munka..

1982-ben nagy váltás, Győrbe költöztem. Idegen világba. Hiába a gyönyörű város, a befogadásért küzdeni kellett. Már régen idevalósi lettem, de nem otthoni.

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy visszaemlékszem a sóvárgásra az elveszett otthon iránt, amit az itteni munka, mindennapok mellett éreztem, folyamatos, halk és erősödő a fájdalom...Mint elmúlt szerelmek bordó álmainak szétfoszló emléke.

 

 

 

 

 

 

 

Két éve fotós karrierem egyik sikeres állomásán, győri kiállításon mutattam be a kapulemezek mágikus világát. Az anyag gyűjtése során végigbarangoltam az utcákat. Egy idő után azt vettem észre, hogy a házak, kerítések köszönnek, integetnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy hajnali autózás közben, ahogy a napban fürdették az arcukat, -csendesen mosolyogtak, mert rajtakaptam őket-  élőlényekké váltak. Amikor még ember nem járt arra rajtam kívül, az összes tűzfal kitárulkozott, pucéran mutatta magát a fénynek. Az összes domovoj, lár, házszellem, ledobta a rejtőzködő ruháját, előbújt a napvilágra. Nudista strandon leselkedő betolakodónak éreztem magam, de ők nem haragudtak. Talán én lettem a kiválasztott, akivel közölni akarták, hogy léteznek. Ekkor éreztem először, hogy itt is otthon vagyok.

 

 

 

 

Ha mostanában arra autózom, ahol ezek a házak, kapualjak laknak, akkor valami fura csiklandozó boldogságot érzek gyomortájon. Főleg akkor, amikor hidegfrontban hűvös légtömegek törnek be, port, leveleket, virágszirmokat lebegtetnek az aszfalt felett. Ilyenkor úgy érzek,  mint Ady Endre Párizsban, csak a lelkemben a kis rőzse-dalok nem füstösek, búsak és bíborak, hanem matt zöldek, boldogak, de ugyanúgy furcsák...

 

 

 

 

 

Jó lenne, ha gyakrabban érkezne a hidegfront, mert a létezésem vége felé járok, és nem maradt sok időm élvezni ezt a mámort. Az álmok utazásait is egyre ritkábban.

Ki fogja aztán majd őrizni ezeket az érzéseket, képeket?  Kár lenne, ha elpárologna az egész, velem együtt.

 

 

 

 

 

 

Hamarosan piros pünkösd, és ismét május huszadikára esik, mint akkor. Visszaérkeztem, haza. Bezárult a kör.