Határsáv, fény

„Hozzád szól? Magában beszél?
Magában és hozzád, mint általában
egy véletlen, egy vers vagy egy növény.”
(Mesterházi Mónika: Utca)

Nagymiklósfényben, mert mától tudom, hogy létezik ilyen fény, érkeztünk meg Győrbe, vezettem fehér ég alatt, szürke felhőtornyok közt, szédülős sebességben, szakadó esőben. Az öröm és a névtelen félelem együtt volt jelen, a szépség édes édene és az éles-fémes veszélyérzet.
Mindig együtt a kettő. Kivéve azokban a pillanatokban, napokban, amikor a belső szabadság tágassága kioltja a félelmet. Nagy Miklós így ír ezekről az időkről, egy gyerekkori játék kapcsán:

"Hát, én ismerem a hagymadudát...Gyerekkoromban Somogyban játszottunk is vele. Igaz erre a célra (trombitálni) a tök szára sokkal jobban megfelelt. Annak picit savanykás az íze, és a kis szártüskék finoman szúrhatták az ajkakat. Emiatt a bugylival le is szoktuk nyúzni a végéről. A bodzabokrok kesernyés menedékéből, vagy a hátsó udvari romház padlásablakából lehetett erős, hamis hangokat belefújni a levegőbe. Oda fel vaslétrán másztunk, belül por volt, meg száraz meleg. A világ végéig elláttunk. Nagy biztonságban voltunk, miközben bennünket senki nem látott. Láttuk a lápos rét madarait, a szúnyog-kakukkszegfű tengernyi rózsaszínjét, a Rinya patakot, a közeli szántásban ekeszarvat fogó ember izzadását, aki amikor megállt, a lovak horkantottak és dobbantottak a lábukkal. Láttuk a távoli dombot, bürüt a patak felett, a segesdi templom tornyát, és a miénkét is. Délben mély hangon megkondult, a hang végiggurult a kis völgyben, mi pedig lemásztunk a húgommal, mert nagyanyám bablevest és túrós palacsintát csinált ebédre. Valami ilyesmi lehet a mennyország is...meg a béke.”

Hát ilyen a nagymiklósfény, ilyenek Nagy Miklós titkos kulcsszavai, a képein is visszaköszönő kettősség: a teljesség ígéretének és a hiánynak az egymásravetülése, melankóliája. A szépség biztonsága és a végzetesség gyásza, jelenlétben a múlás, de a múlásban is: a jelenlét.
Korom és púder. Valaminek a helyén és valami helyett, hiány és látvány metszéspontjában, fókuszában.
Írtam egyszer egy verset Miklósnak a gyászról és a hiányról – azóta magam is megtapasztalhattam, milyen tágas és milyen végtelen az elárvultság, és milyen erős mégis a megmaradó jelenlét:

A szakadéktól elfordulni:
az önzés és a gyávaság.
A szakadékba belenézni:
a veszteség, az árvaság.

A hiány: álomban és ébren
beforrhatatlan élű seb.
A teljesség a tág sötétben
még érettebb, még édesebb.

Aki anyátlan: körbeéri
a megválthatatlan menny ege,
percenként tucatszor cseréli
a levegőjét, be, ki, be.

Mert élni kell még, lélegezni.
Ki testből testté született,
az időből még nem léphet ki,
testeket teremt és etet.

Viseli árvaságát: bátor.
Simogatja a test helyét.
Másoknak adja, már magából,
az édesanyja melegét.

Így pislákol fel test a testben,
és így vigasztal, ami seb,
és izzik egyre élesebben:
a lélek egyre fényesebb.

Nagy Miklós, az alkotó és az ember, a művész és az orvos életnek és halálnak tudója, mindig a határon áll, minden pillanata határpillanat – de olyan, ahonnan át lehet látni, vagy inkább át lehet érezni a határtalanba. A fotóiról, és különösen az itt kiállított válogatásról, Nemes Nagy Ágnes verssora jut eszembe: „meg kell tanulni azt a sávot, ahol a kristály füstölög.” Amit nézünk, átlényegül, amit nézünk, átlényegít, és az átlényegülés alkímiája egyszerre titok és szentség. A művész ott áll a „névtelen érzelmek senkiföldjén” (ahogy Nemes Nagy nevezte), előtte beszélő tárgyak és tájak, de nem tudni, vajon mi, nézők, kellünk-e hozzájuk, kellünk-e nekik, mert beléjük feledkezve fel is oldódunk bennük, el is veszítjük magunkat. De van egy pont, egy pillanat, amikor ez az egymásba érés kölcsönös: mikor egymás által érünk meg, érünk rá, egymásért értünk és élünk.
Kevesen tudják ezt a mágiát közvetíteni. Nekem folyton Pilinszky és József Attila jut eszembe erről a költői látásmódról, erről a gesztusnyelvről, amit ez a líraiságában is mélyen tárgyias fotóművészet képvisel – de legfőképpen az utolsó verse József Attilának, a mardosóan fájó és elszántságában is lemondó „Íme, már megleltem hazámat”
A következő vers-sorozatot mind Nagy Miklós egy-egy képére, vagy képének emlékére írtam, aki végignézi az életmű eddigi munkáit, meg fogja találni képben a verset, versben a képet, és egyikben, másikban, vagy mindkettőben önmagát. És irodalmi referenciákat is kifülelhetünk közben, hiszen a mai megnyitó napja éppen Esterházy Péter születésnapja. Az ő tiszteletére csempésztem bele többek között egy kicsi Kosztolányit is, rá fog érezni, aki olvassa.

Jön valahonnan a fény. Hogy a fákból,
útból-e, földből-e, molyhos üregből,
madár torkából? Senki se tudja.
Árad a fény - a sötétből? -, látja-e, sejti-e,
megtapinthatja-e: mindegy.
Egy csak a dolga, ha rögzít:
testben vinni a súlyát.
- -
Nádszálak súlyát.
Gondolkodó nádszál.
A nyomok súlyát.
Az út, amire vártál.

Nyomor, bokor: a szó üres héj, nem kép.
Kilép a szélbe, hóba. Vagy ki sem lép.
Belép egy csíknyi tájba. Be a fejbe.
Egy egész földet körbemenetelne,

de ezt látná meg ott is, ezt a képet.
A képet látod? A kép lát meg téged?
- -
Otthont találsz a szédülésben.
Ha nem veted meg lábadat,
forgat a látvány, körbekerget
a fényre lágyuló anyag.

Az út az otthon csak, a mozgás,
amikor a táj része vagy.
Ha megtáncoltat, rajta, táncolj.
Túlélni vágysz? Add át magad.
- -
fényben fény
fény alatt fény

fák a vízben víz a fákban fény a vízben víz a fényben
jég a vízben víz a jégben jég a fényben fény a fákban
víz a fényben jég a fákban fák a jégben
fény
fény
fény
fény helyén fény
víz helyén fény
fény tetején fény
fény
fény
fény
-
„Íme, hát megleltem hazámat”
a túlpartról szól ez a hang,
ahol a fénynek és homálynak
végképp egyforma súlya van.

„Mióta éltem, forgószélben”
árnyam kerítésen, kövön,
mióta éltem, magam voltam,
de amit látok, rám köszön.

Itt nincs külön, csak azonos van,
a látvány persely, befogad.
Belehullni és beleveszni:
úgy jár csak át, ha fénye vagy.

Vagyok a szív a semmiágon,
az űrben forgó vasgolyó.
Egyben látok, s az egyben láthatsz:
két partot öntöz egy folyó.
- -
Helye valaminek. Utcatábla,
felirat, valami réz vagy bádog,
betű, jelentés, értelem. Most csak a szín.
A szín szól, színről színre. Szembenézel:
nem létező hiány. Üres jelenlét.

Nem üres, mert egy ház helye,
egy volt épület szelleme,
a jelenlétbe szól bele,
a csendbe bújik s szól vele,

fal a falon, a szembe fal,
belecsapódik, belehal,
a mozdulatlan úgy süvít,
hogy nem hagy másnak teret itt,

ha egyszer szembeállsz és láthat,
beléd furakszik, átfúj, áthat,
„huzat a házon”, a hiány.
És így kell élned ezután.
- -
Miért, miért, miért?
Valami ért.

Valami tudja, hogy ki vagy,
valami több, mint valaki,
valami háló, nagy egész,
ami mégsincsen sose kész,
ami tágul s magába roskad
amiben élő és halott vagy

egyszerre, hogyha volna egyszer -
végtelennel, véletlenekkel
villanó-húnyó valami,
éppúgy van benned mint te benne,
vágyod, hogy hátha észrevenne
pedig nem lát mert rajtad át lát
csak nem éred fel tágasságát,

de észen át és véren át és végen át és léten át
folyton mutatja önmagát
magábaforgó létmező
mint gömbtükörben körmozi
szilánkban sokszorozza mását
a teljesség vad látomását,
időtlen tágasságba zárva,
sóvárog benned önmagára.
- -
A sebességben és a szédülésben,
a tér magától mozdul, verdesni kezd,
felszáll és itt hagy. Mint a felhő száguld:
húz a föld, el nem éred. Testedet
levetnéd, magad levetnéd magadról,
de nincs határ már, nincs éles perem,
csak súly van, körülötte forog az örvény,
húz és kilök egyszerre, nincs megállás.
Te vagy a varjúraj a termikekben,
te vagy a fény és te vagy a fájás,
te az élő halott, kilépni nem tud,
belépni sem, fekszik, zuhan, forog,
örvénylik mozdulatlan, szél és agyag.
–
Pille és pihe, angyal és anyag,
szirom és szellem, jég az üvegen,
tündérbeszéd, vagy csak egy óriás lény
lassú lélegzetének fény-nyoma,
átlátszó üveg és áttetsző pitypang
hóbóbitája száguldás szelében,
a fogható és látható határán
ahol a megsemmisülés neszez
s ahol valamizik a neszesemmi,
ahol elég egy gyenge lehelet
s nincs lesz a van, és megint van a nincs,
beszív, kifúj, a működő teremtés
hol megnevez és hol megsemmisít,
kimond és visszavon, odavon, újra ellök,
és jön a fény, teremtő, temető,
tértágas, forrástalan ragyogás,
hogy lásson, hogyha vagy, s ő légy, ha nem vagy.
- -
Csúcsfestő vagyok, más nem érdekel.
Nem kell más, nem kell semmi, csak a hegycsúcs.
Se fény, se felhő, se mozgás, se lélek,
csak a bozót, a fahegyek, a sziklák,
a sűrűség, ahogy a ritka légbe
fúrja magát, ahogy a ködbe vész,
ahogy kiadja a formáját, ahogy
egyszerre véget ér – a pont, az izgat,
ahol egyszerre nem hegy már a hegy,
ahol az éggel találkozva végleg
a fákon át lezárja anyagát.

Ott tűzik le a zászlót, bele a szélbe,
hogy lobogjon, mint hegynyi láng hegye,
hogy perzselje túl magát a határán,
még az és már nem az, mozgás egy foghatón,
de nem mászom fel, nem gyűrök le semmit,
csak befogadok, szemem befogó, belém fér
bármily háromszög, bármekkora forma,
kicsibe nagy, szemhunyásba szépség,
a hegybe ég, az égbe hegy furódik,
szememet fúrja, furdal, legbelém áll:
tökéletes szög. Most leszögez. Élek.
- -
„Megállapíthatom magam”
forgásom megállíthatom,
feláldozhatom, ami van,
egyetlen saját hatalom,

de ami hat, az csak visszahat,
aki ad, csupán visszaad,
perselyét gyarapíthatom,
ki övé, nem lehet szabad
- -
Égajándéka tó, vízfényvető,

lebegő tükör, tüskés levegő
testetlen vágy és izzó indulat
világló formák irányok utak
vezetnek, megvezetnek, látásba zárnak,
nevezd „perselynek”, „csillogó bazárnak”
őt gyarapítja neki hízik minden
körülkerített tégedet az Isten
tálentumod az ő szeszélye rabja,
halálod is csak „ráadásul kapja”,
mert amit elvetsz, őbenne kikel -
ha szabad akarsz lenni: élni kel,
mert ha nem nézel, talán ő se téged:
és átéled a teljes ürességet -
de megérzed: hiába, az is ő -

égajándéka tó, vízfényvető.
- -
Az ég alatt vesszőnyi fák,
köztük dereng a túlvilág,
elvész, ki nézi, belevész -
és talán ennyi az egész.

Nincs erre könny, nincs erre szó.
A szép közönye pusztító.
A csupasz lét, bekeretezve.
Nem tudni, hajnal-e vagy este.

És számít ez? A számításban
a nyüzsgő-mozgó evilág van,
nem a tündöklő valami,
amiről nincs mit vallani.

Körülírás csak, puszta szó
a fény és a jelenvaló,
minden, mi széttart, s összecseng.
Egy jó válasz van csak: a csend.