Hajnal van és rosszat álmodtam. Kiugrottam az ágyból, nézem: csak négy óra negyven. Mostanában előfordul velem, hogy ilyentájt rosszat álmodom. Amióta Esterházy Péter meghalt, valamiért gyakrabban ugraszt ki az ágyból a fenyegető jövő. Mi lehet az álmok mögött? A megvalósulás kisebb valószínűségű, éber állapotba néha átcsúszó lehetősége? Mennyire virtualitás maga a "valós élet" ?  Péter ezt biztosan sokkal szellemesebben fogalmazta volna meg, gondolkodtam magamban morfondírozva. Aztán elindultam kávét főzni.

 

Sebtében kigyűjtöttem tíz év fotóanyagából azokat, amelyeken ő is szerepel. Nem volt könnyű a százezernyi kép átnézése. Időnként meg is álltam, jól esett felidézni az egykori eseményeket.

Nagyjából tiz éve annak is, hogy Szüts Miklós festőművész barátomnak hála, megismerhettem. Azóta nem múlt úgy el év, hogy ne találkoztunk volna.

 

Kevés az olyan ember, aki hozzá fogható. Igazi nagyság volt.  Látszólagos hétköznapisága ellenére láthatatlan, magas  felhői között lebegett. Persze a szellemi nagyság részben kongenitális adottság, az viszont már nem, hogy miképp élte ezt meg. Vannak "celebek", akik az utcán is azt lesik, hogy a szembejövő vajon tudje-e ki is ő? Belenéznek a másik szemébe és csalódottak, ha közömbös tekintet válaszol. Vannak, akik "úgy" öltöznek, hogy maga az öltözék is láttassa, híres emberen lóg a zakó, ül a kalap, fekszik a sál. Lehetőleg a cipő is legyen "művészi". Péter mindig teljesen hétköznapian hordta a ruháit, szinte irtózott feltűnőnek lenni. Utálhatta a procc külsőségeket. Ahogy az igazi nagyságokhoz illik.

Vidéki fiúként (fiúként? hja...) elámultam, mennyire kedves személyiség. Nem kellett "leereszkednie" senkihez, soha nem éreztette, mennyire híres.

Pedig lett volna mire büszkének lennie a mindennnapokban is. Borotvaéles agy, azonnali, sziporkázóan szellemes asszociációk szikrázó tömege. Alighanem bárkivel szállt volna vitába, az esélytelen lett volna bravúros elméjével szemben.

A nyelv, a szavak zsenije volt. Ezt ilyenkor is érzem, mint most is, amikor kétségbeesve küzdök a döcögő mondataimmal...

 

Hát, kedves Péter lássuk akkor:

 

Az alábbi két elmosódó fotón épp Bergmannék isteni franciakrémesét gyömöszöltük a szánkba négy éve, a másodikon Szüts Miklós is. Minden fotóhoz szerencse kell. Azon túl, hogy legyen mindig kéznél a kamera, jó fények, tétova mozdulatok...

Az első fotómból Péter Esti című könyvének belső fülén található portréja, a másodikból pedig az utolsó előtti, A bűnös c., Szüts Miklóssal közös könyvük portréja lett a későbbiekben...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A legboldogabb a mamám miatt vagyok, aki ezen a képen bal oldalon ül.  A teraszunkon beszélgettünk, anyám megmutatta neki legutóbi verseskötetét. Nincsenek egy súlycsoportban, de Péter ezt nem éreztette. Kedves, szeretettelien közvetlen volt. Mamám azóta is büszke rá, én pedig párás szemmel, boldogan hálás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még az első fotókiállításomra készültem, ami a veszprémi egyetem aulájában nyílt. Péter és Gitta akkor is nálunk jártak, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet társaságában. Itt figyeltem fel jellegzetes mozdulatára. Mutató- és hüvelykujját úgy tartja, mintha azzal fogná össze súlyos érveit. Közben csuklóját lazán forgatja ide-oda, mert nem való eleve elhatározottnak lenni, esélyt kell adni a beszélgető partner véleményének is.

Általában nem volt esély...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Vidra csárda teraszán, halászlé után:

 

 

 

 

 

 

 

Szüts születésnapi buliján:

 

 

 

 

 

 

 

Budapesten, a Karinthy-szalonbeli kiállításomon:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szüts gyanakszik és csodálkozik...:-)

 

 

 

 

 

 

Ismét nálunk,  Váli Dezső ikonosztáza alatt:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Háttérben a régi bakelitlemez gyűjteményem.

 

 

 

 

 

 

A kiállításom megnyitójára invitáló meghívót mutatják, külön reklám helyett:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A helyszín a Danubiána kortárs kiállítása Szlovákiában:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy kedves és intim pillanat feleségével, Gittával:

 

 

 

 

 

Ambivalens állapot:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Újra Gittával:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A vita tárgya: Ha fotóról festmény készül, vagy fordítva, a festmény fotózásra inspirál, akkor kié a szerzői jog?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez már szomorúbb helyzet. Az idén februárban is jártak nálunk. Itt már látszik Péter betegsége, ehhez képest vidám, az életet és a jövőt illetően derűs, pedig hát...tudta pontosan mi fog történni.

A nappalinkban képnézés közben. Aztán indultunk a győri Ispitába, a kiállításomat abszolválni:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elemezgette a nyitó szövegem mondatait. Kedvesen, mosolyogva. Azóta még inkább tudom, hogy a szavak, az írás nem tartoznak a tehetségeim közé...:-)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elámulva. Jól esett...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyirkos, hideg, szeles idő volt. Fázósan húztad össze magad előtt a kabátot. Ekkor láttalak utoljára.

Nagyon szomorú vagyok...