A fotóim többsége kényszerű időhiányból fakadóan ott készül, amerre éppen járok (autózom valójában). Akik követik a blogomat, láthatják, hogy a motívumok ismétlődnek, a legkülönbözőbb időpontokban, évszakokban mutatom meg ugyanazokat a helyeket, épületeket, erdőszéleket.

 

 

 

 

 

 

 

Mint ezt a zugot is a szentiváni kanyarok egyikében. Helyes, háromszögű kis erdő, kompakt a maga egyszerű mivoltában. Nincsenek benne rejtőző állatok, a mélyében nem lehetne elbújni vész esetén, minden fa ismeri a másikat, néhány bokor, lapulevél, gyéres fű, gaz az aljnövényzet. Itt-ott eldobált doboz, málló pulóverdarab, isten tudja ki által otthagyott, koszlott alsónemű. Jobb oldalon a régi győri út maradványa, ami valaha átvezetett a közeli sorompón. (A vasút a pesti vonal. Nappal főleg gyorsvonatok, éjjelente sötét, ismeretlen cél felé robogó, végeérhetetlen tehervonatok zúdulnak el hangos dübörgéssel). Megszüntették, néhány száz méterre új híd púposodik a sínek felett. Az idő lassan megtette a magáét, az aszfalt alól kibukkan a korábbi makadám út kövezete, kinő a bozót. Másik oldala kevésbé elhagyatott, a kanyarban autó autó hátán kanyarodik, nyáron a járművek keltette huzat, hirtelen érkező viharok cibálják a csalán, elvadult növények szárait.

 

Az erdőcske mégis virult. Nem érdekelte a külvilág, nevelgette a faleveleket, bújtatta a verébcsapatot, odatévedt lepkéket, az akácvirágzás idején a méheket. Ja, igen, volt egy bodzabokor is, de az a szántás felőli oldalon nőtt meg, innen alig látszott.

Maradék univerzum. Azt hiszem Wolf Solent is kedvelte volna.

 

Télen szerettem a legjobban. Mostanáig.

Legutóbb a vezetés közbeni mélázásból füst, tűz lobogása, nyüzsgés riasztott fel. Majdnem kicsúsztam az autóval a kanyarból a döbbenettől.

Emberek irtották a fáit, bozótját. Ott helyben nagy részét el is égették. Ha már...akkor odaadhatták volna valakinek, akinek nincs tüzifája.

A kérdés azonban ettől függetlenül a következő:

Kinek ártottak ezek a fák? Legális volt az irtás? Ha igen, akkor is minek? Kit zavart?

Dührohamot kaptam. Van manapság elég ok dührohamra, főleg ami a közállapotokat illeti, de ez volt az utolsó csepp. Úgy éreztem, hogy most már engem vágnak. A bokámat is elérte a romlás, a születésem óta békességben velem öregedő nyugalom pusztulása.

Nem fogom szeretni azt a világot, ami jön, nincs is kedvem benne létezni...

 

 

 

 

 

 

Egy nagyon híres brit festő, David Hockney járt ugyanígy. Neki is volt egy kedvenc erdeje, számtalanszor megfestette, aztán egy éve egyszer csak hiába kereste, kivágták. Majd belehalt. Én is.

 

Az ő erdeje. Még hasonlított is az enyémhez:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rendszeresen odautazott és helyben festette óriási méretű, nagy táblákból összeálló képeit:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hát most így állunk a megcsúfított, meggyalázott kiserdővel:

 

(Ma reggel megint melósokat láttam, folytatják. Nem volt kedvem fotózni.)

 

 

 

 

 

 

 

Búcsúzik a tél. Elmosódó hófoltok itt-ott. Elmúlik megint valami, de utoljára még egyszer őrületesen szép.

 

 

 

 

 

 

 

A város szélén van egy hatalmas szeméttelep. Szemérmesen elrejtették a látványt, rekultiválták (bármit is jelentsen ez...), földet rétegeztek fölé, melyből kinőtt a fű, talán még fák is lesznek egyszer. Ahogy leolvad, elpárolog a hósapkája, egyre szebb lesz.

 

 

A kép nem trükk, tényleg ilyen domború a horizont. Mintha a Hold, vagy a Merkur zuhant volna ide, kráterestől, kövestől, gömbölyűségestől...

Alul kis patak kanyarog, a vize mérgezett...

 

 

 

 

 

 

 

A szemétdomb háta, oldala, simogatható óriási állat. Nyugodt, alszik.

 

 

 

 

 

 

 

Nekem ez a kedvencem a sorozatból:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kicsit odébb már csak a gerincen maradt hó, illetve a  lépcsőzetek peremén, amitől deszkalapnak tűnik a hatalmas agyagos földhányás...

 

 

 

 

 

 

 

Aztán esők jöttek, locs-pocs, szürkeség, benne néhol mustár, okker, kis fekete foltokkal, az emberekkel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vigasztalanság...

 

 

 

 

 

 

Ezek a télvégi okkerek, barnák, fehérek, szürkék, feketék nem hagynak békén, követnek. A tavaszba is át fognak nyúlni, amikor a fák ágainak hegyén hártyás, gyenge, karamellszínű rügyek jelennek meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bolyhos barna, tavaszváró szántás....

 

 

 

 

 

 

 

Éjfél előtti, holdfényben derengő, selymes táj.

Le kellene feküdni, aludni, színes utazásokat, fiatalságot álmodni...