Próbáltam többet pihenni a napokban, mert nem éreztem egészen  fittnek magam. Sok esélyem persze nem volt, a szakmám nem enged ilyesmit...
Egyik kedves pécsi blogoló társam (aranyosfodorka) idézett valakit, aki azt mondta, hogy minden idősödő emberben rejtőzik egy fiatal, aki azon gondolkodik, hogy mi az isten történhetett?
Miközben lassan araszol a vég felé, nézegeti a kezét, ráncos, hamuszürke bőrét és úgy érzi, ha itt megállna a dolog, még lehetne vele létezni. Mint az az ember, aki kiesik a tizedikről, és mielőtt a földbe csapódik azt mondogatja, hogy eddig még nem érzek semmit, még nem fáj...

Reggel felhők jöttek, sötétek, apokaliptikusak. Nagy zuhé követte, és fél óra múltán sütött a nap. Megbolondult a világ.













Miről akartam még mesélni? Ja, igen. Az olasz út után anyák napja volt, persze meglátogattuk mamámat.  A Balaton déli partja:




A gyöngyvirág a kedvence, én is szeretem. Még ha tudom is, hogy rettenetesen mérgező, és nagy töménységben rothadó bűzzé válik a finom parfümös illata.














Még ezelőtt,  a Beszélő Nyitott Műhely c. rendezvényén voltam érintve. Fotókról, művészetekről, gondolatokról szólt az este. Egy hatvanas évekebeli fotóalbumról, egy különös, háború alatt készült fényképről olvastak fel. Nem utolsósorban pedig Szüts Miklós a fotózási szokásaimról, fejlődésem követhető folyamatáról és a dán festőművész, Hammershoi képi világának hasonlóságairól elmélkedett.
Az este technikai hátterét biztosító laptop beállítása csak a jelenlévő nők eszének köszönhető. Az biztos, hogy ha rám bízzák, egy vetített kép sem lett volna...

Közben beszélgettem Esterházy Péterrel, aki újságolta, hogy a könyvhétre jelenik meg a könyve, Esti címmel. A borító belső oldalán pedig a róla készült portrém lesz látható. Nagyon örültem! Az előkészületek alatt a helyiség hátsó részén rotyogott a fazék, benne borban párolt tyúk, ha jól éreztem az illatát. Meg saláták, szendvicsek, borok...





Szüts mester mondja, csak mondja.



Hogy némi hátteret adjak a párhuzamokhoz, íme:
Hammershoi festmények:








Néhány fotóm:







Az biztos, hogy nem könnyű erőt venni az ember dagályos lelkületén, és a lehetséges legnagyobb mértékben elvonatkoztatni, egyszerűsíteni, szenvtelenül kívülállónak maradni. Úgy hogy közben mégis rá lehessen ismerni, mégis szépnek maradni, elkerülni a giccs csapdáit...Néha (mit néha?) nem sikerül.
1975-80 között a nagyatádi szobrász alkotótelepen fotózgattam a művészeket, műveiket (még analóg géppel persze). Baromi büszke voltam a képeimre. Tele voltam érzelmekkel, amikor visszanéztem őket. Azonnal elöntött az a hangulat, amit a fényképezéskor éreztem. Azt hittem, hogy majd más is, a néző is ugyanazt fogja érezni. Aztán kiderült, hogy a nagy fenét... Később levetítettem a diáimat  nekik. Végül is tetszettek, csak Vilt Tibor jegyezte meg csendesen: Látom gyerek, a kezedben vannak már eszközök. De először tanuld meg a csúnyát megmutatni szépen... Nem értettem. Most már kezdem érteni. De még mindig...
Hol van már Vilt Tibor, Gulyás Gyula, Sass Vali, Mészáros, Bencsik István, Deim Pál, Pauer Gyula? A külföldiek? Amemiya Isei, George Dubonne, a két Julij, Dan Covataru, meg a többiek?

Némelyikük már leért a tizedikről.

( Hát ez az, erről beszéltem. Már megint az érzelgősség, hogy a rosseb egye meg!)