Nagy szerencsém volt, hogy tegnap nyitották Vojnich Erzsébet kiállítását a Bartók 32 Galériában. Nem ügyeltem (but today..), az utak még szárazak (not today), nem felejtettem otthon a kamerát, stb.  Egészen váratlan ötlettel a galéria vezetője, Horváth Károly zongorakísérettel dalra fakadt, kuplékat énekelt. Nagyon-nagyon édes volt, a végére meg is illetődtünk ahogy kell.
A képekről: Szokatlan, vázlatszerű, de nagyon ravaszul megoldott  munkák lógnak a falon. Nekem nagyon bejönnek. Finomak, érzékenyek, letisztultak.Olyan, mint amikor az ember  hosszas évek nyűgje-baja után egyenesbe kerül, derűs távolságtartással boldog lesz...



A tér keretei közül kilépve, szigorúan szerkesztett vonalak pókhálója feszíti ki a képet a a szélekhez, miközben biztonsággal egyensúlyoz a túl sok és a túl kevés között. Nem mellékesen megőrizve a festőiség nedvdús szépségeit is... Hogy csinálja, nem tudom....

Ez itten a kedvencem...:






    








SZ.M. meg van hatódva:




Őrült sokan jöttek el.


























































Most, a vége felé, még egy kicsit játszottam a fekete-fehér portrézás lehetőségeivel:





Alul-felül Esterházy




Vancsó Zoli



Kicsit marháskodnak ifjabb Válival






Erzsébet pedig szakadatlanul örül. Megérdemli.









Az ünnepelt képével búcsúzom.